Az erőműben eltöltött évtizedek - talán nem tévedek nagyot - mindenki számára életre szóló élményt jelentettek. (Akinek nem, az úgysem fogja ezt a blogot megtalálni!) A DHV a szocialista iparosítás kiemelt létesítménye volt, ennek számtalan előnyével, mely még azon kollégáinknak is sorsfordító volt, akik néhány év után máshol próbáltak szerencsét. Százhalombatta város és a két ipari nagyberuházás iránti kiemelt országos figyelem a zöldmezős beruházások viszonylag mostoha körülményeit a szociális juttatásokkal, a közösségi élet intenzív támogatásával ellensúlyozta. A két nagyvállalatnál vállalt munka lakáshoz jutást, kiszámítható jövőt, továbbtanulási lehetőséget és munkahelyi előmenetelt ígért. 

Legtöbben a lakás miatt jöttünk Százhalombattára dolgozni. Én is így voltam ezzel. Budapesten a '70-es években akár 10-15 évet is kellett várni egy bérlakás kiutalására. Mivel én az V. kerület hivatali negyedében nőttem fel, számomra a '60-as évek közepén a Kelenföldi református templom a későbbi budai Skála mellett, már nagyon vidékies környezetet jelentett. Ezért, és gyermekkorom nyarainak kisvárosi tapasztalatai alapján egy vidéki kisvárosba költözni vonzóbb lehetőség volt mint egy újpalotai vagy káposztásmegyeri lakáskiutalás (10-15 év múlva!)  Nem beszélve arról az otthonosság-érzetről, amit teremtett a számomra ismeretlen ismerősök öröme a dunántúli kisvárosban akik megtudták, hogy apám és anyám fia vagyok. Pesten ezt valahogy mindenki természetesnek vette. 

Amikor ezeket a lehetőségeket végig gondoltam, még nem tudtam, hogy Százhalombatta lesz ahol elképzeléseim valóra válnak. Azt sem tudtam, hol van Százhalombatta, csak azt tudtam, hogy meg kell próbálni. Vasárnap este felhívtam a MÁV központi tudakozóját és megkérdeztem, mikor indul másnap vonat Százhalombattára. A következő kérdésem, hogy honnan...? Erre a hölgy elnevette magát és mondta: a Déliből. Másnap reggel leendő feleségemmel leszálltunk a battai vasútállomáson és kerestük, hogyan juthatnánk el az olajfinomítóba. Kiderült, korán szálltunk le a vonatról. Mivel január 23-a volt (1973-ban) és hó és hideg, ezért az egyetlen épkézláb lehetőséget választva az erőmű felé vettük az irányt. Az erőmű várható melege és a portán "beígért" lakáshoz jutás nem vonzott annyira, hogy feledjem Ricsi bácsi, szeretett és erőműves gyakorlattal rendelkező géptan tanárom tanácsát: Gyerekek, erőműbe ne menjen dolgozni senki! Egy ilyen szívhez szóló, (nagy)atyai figyelmeztetést az embernek komolyan kell vennie, ezért én is a komolyabbnak gondolt munkahelyek felé irányítottam lépteimet. Az Erőmű portáján megmondták, merre kell a Láng Gépgyár, Április 4 Gépgyár, Ganz-Mávag, Vertesz telephelyeit keresni. El is indultunk a mai Csenterics Sándor úton kifelé a felsorolt cégek telephelyei felé. 

A II-es portától kifelé azonban eléggé riasztónak tűnt a betonkerítéssel szegélyezett, végtelenbe futó út és a hósivatag, ezért visszafordultunk és az ERBE hőközpont melletti kapun munkára jelentkeztem az Erőműben. Győzött a valóságérzék!

Felkísértek bennünket a személyzeti osztályra, ahol Kása Magdi ült az előszobában. Rövid várakozás után bemehettünk Márton Imre osztályvezetőhöz. Olyan szívélyesen fogadott bennünket, hogy 42 év múltán is megmelengeti a szívemet az emléke. Talán a gépésztechnikusi végzettségemnek köszönhetem de azt gondolom, ha csak egy betanított lakatos lettem volna, akkor is ezzel a szeretettel fogad. Megkérdezte hol dolgozok, mit csináltam a középiskola után? Elmondtam, hogy betanított lakatosként dolgoztam bevonulásom előtt és egy keveset utána, majd pedig polgári alkalmazottként mentem vissza a honvédséghez, gépjárműtechnikus beosztásba, volt parancsnokom hívására. Elmondtam, nem elégít ki ez a munka, ezért szeretnék váltani. Ez igaz is volt. A lakáshoz jutás lehetőségének reményét is említettem. Válaszában büszkén közölte, hogy amennyiben felvételt nyerek, úgy új, összkomfortos lakást tudnak kiutalni. Voltam olyan szemtelen, hogy azt mondtam: Tudom! Visszakérdezett: Honnan tudja? Nem tudom már pontosan mit válaszoltam, de valami olyasmit, hogy ez kiderül az újsághírekből.

Megkérdezte, milyen elképzelésem van, melyik területen szeretnék dolgozni? Erről még nem gondolkoztam ezért elmondta, hogy az üzemeltetés és karbantartás a két fő terület, ezen belül pedig a villamos, a kazán és a turbina osztályok szervezetében folyik a munka. Az üzemeltetés volt szimpatikusabb számomra, (szerintem egybevágott a választásom az üzem érdekével is) ezért Mülbacher István Turbina Osztály vezetőhöz irányított. Az irodaépületből a vezénylői folyosón végigmenve a dübörgő kazánok és a C blokkok tápvízosztó állomásai mellett ízelítőt kaptunk a munkakörülmények hőmérsékleti viszonyairól. A rengeteg csővezeték, a hatalmas méretek, a hőség, a zaj és a rezgés arról mesélt: hatalmas energiák feszülnek a felszín alatt. A folyosó elején katedrálüveges forgóablakok egyikén engedtek be friss levegőt, ami a párától fullasztó hőséget enyhítette. A kazánok felé nyíló ajtók mögött lépcsők vezettek a sötétbe, időnként egy gépész tűnt el vagy bukkant elő. Benéztünk az első vezénylőbe rácsodálkoztunk egy olyan világra, amely már elavultnak számított akkor, nekünk azonban mégis hatalmas élmény volt. A következő vezénylőben megismétlődött az élmény. A tápvízosztó állomás csőkígyói és hatalmas szerelvényei nyugalmat, a mintavételező állványokon sorakozó palackokba vékonyan folyó vizek pedig mozgalmasságot árasztottak.

Kísérőnk közben arról beszélt, hogy a szakmai hierarchia az üzemlakatosnál kezdődik, utána kazánon az égőtérkezelő, turbinánál a tápházi gépész következik. Felettük van a kazán és a turbina gépész, őfelettük pedig a kazán és a turbina blokk kezelők vannak. A csapat munkáját a műszakvezető fogja össze, külön a kazán és a turbina oldalon. Előmenetelre blokk kezelőségig, jó esetben műszakvezetői szintig van lehetőség. Ekkor ez nagyon nem érdekelt, illetve úgy éreztem, ez rám nem vonatkozik. Az előfelvételi javaslatot megelőző beszélgetés részleteire már nem emlékszem, de az nagyon jól esett, amikor Mülbacher István két évvel ezelőtt, Lehel Vilmos temetése után még emlékezett rám. Ez azért is volt nagy dolog, mert végül nem dolgoztam vele egy napot sem. Munkába állásra a március 1-i időpontot javasoltam, amit Mülbacher elvtárs is elfogadott. 

A személyzeti osztályon a sikeres előfelvételi javaslatot a jövő részletes megtervezése követte. Mikor megtudta, hogy még nem vagyunk házasok, elővette az asztali naptárát és megkérdezte, mikorra tervezzük az esküvőt? Az esküvőig pedig ott van a házaspári szálló, ahol külön szobában ugyan, de lakhatunk. Csak Borika nénire kell vigyázni! Hű de sürgős lett hirtelen! Igen, mert csak házaspárok kaphatnak lakást. A nászútra pedig balatoni beutalót kapunk az Erőműtől! Szemtelenségem most sem hagyott cserben és hegyvidékre kértem a beutalót. Némi töprengés után erre is talált megoldást, az ÉMÁSZ üdülőjét Mátraszentimrén. Összenéztünk anyával! Ez igaz lenne? Akarjuk? Akartuk! Kitűztük az esküvő napját június közepére. Megbeszéltük, hogy március 1-én jelentkezem felvételre. Annyira hihetetlen volt az egész, hogy páromnak nem is kértünk munkalehetőséget mondván, hogy még úgy is utazgatni fogok Pestről, ne kelljen kettőnknek ingázni! Elköszöntünk egymástól és megkezdődött a nagy kaland, egy életre szóló kaland. Alig akartuk elhinni, hogy ilyen létezik. Hazafelé már az Erőmű főkapuján mentünk ki nagy boldogan.

 A Dunamenti Hőerőmű Vállalat főbejárata 1972-ben